Gajdátsy Kata bemutatkozása

Hogyan kezdtem festeni?

Hosszú sora van annak…
Kezdem az elején.

Az óvodában kaptunk egy fekete papírt, fehér ceruzát, és hóvirágot kellett rajzolnunk. Az én hóvirágom nem egyenesen állt, hajlott a szára, ezért az óvó néni kirakta a szégyentáblára. Hiába mondtam, hogy fúj a szél.

Ez az esemény nagyon nehéz, elbizonytalanító emlékként maradt meg sokáig bennem.
Az iskolai élményeim aztán felülírták ezt a sebet, amikor az osztály „rossz fiúja” mellé ültettek, akinek született tehetsége volt a rajzoláshoz, és pár vonással felvázolta, amit én elképzeltem. A képek további kidolgozását, alakítását, színezését már szívesen csináltam magam, de az „elkezdés” sokáig gondot okozott.

A színek iránti fogékonyságom, érzékenységem azonban már gyerekkoromtól jellemző volt rám. A középiskolában tudatosult bennem, hogy a körülöttem levő emberek és bizonyos színek között határozott kapcsolatot, azonosságot éreztem, aztán a pszichológiai képzésem során találkoztam ennek a tudományos hátterével is.

Szeretem a szakmámat, szeretek pszichológusként emberekkel foglalkozni.

A kezdeti pozitív élettapasztalatok mellett nagyon hamar szembe kellett néznem az élet árnyas oldalával is. Huszonnégy éves voltam, amikor közölték velem, hogy 1-es típusú cukorbetegséggel küzdök, emiatt életem végéig naponta többször kell inzulint adnom magamnak, és számolnom kell a betegség számos szövődményével. Dühöm, dacom, akaratom segített túljutni a kezdeti depresszión, nehézségen. Aktivitásomba az anyai és feleségszerep megélése mellett a teljes idejű munkavállalás, rendszeres programszervezés, gépjárművezetés, utazások és még a síelés is belefért.

Harmincöt évesen súlyos síbalesetet szenvedtem, és számos tényező szerencsétlen összejátszása kapcsán hét hétig feküdtem az intenzív osztályon, és két alkalommal hívtak össze konzíliumot, hogy vajon megtartható-e a sérült lábam, vagy amputálni kell. A hazakerülésem után az egyik lábamat egyáltalán nem tudtam használni. Egy csodálatos gyógytornász segítségével sikerült tizenegy hónap alatt annyira kiegyenesíteni, hogy egy korrekciós műtét után újra járni tanulhattam. A részleges rehabilitáció ismét lehetőséget adott a munkavállalásra, majd negyvenöt évesen rokkantnyugdíjas státusba kerültem. Még évekig hasznosan jelen tudtam lenni a felsőoktatásban, de a hatvanéves koromban jelentkező újabb betegség, a Parkinson-kór erre is pontot tett.
Most, hetvenkét évesen hogy érzem magam?
Jól. Ha azon gondolkodom, hogy vajon mi segített a sok nehézség, akadály, legyőzésében, elviselésében, akkor az jut eszembe, hogy az Istenbe vetett, újra és újra megújuló, erősödő hitem, a családom, az emberekkel folytatott mély, intim találkozások, de emellett rengeteget adott a festés, alkotás is.

Sokszor volt tele a szívem a problémákkal, sötét helyzetekkel, felhőkkel és terhekkel, és ilyenkor Karinthy Frigyes sorai jutottak eszembe, aki azt mondja, amit nem mondhatok el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Számomra ez volt az egyik legfontosabb szerepe a festésnek, alkotásnak.

Hogyan kezdődött? Kicsiben…
Az egyik képzőművész barátom nyári alkotótáborba vitt gimnazista korú gyereket, és kérte, hogy kísérjem el, mondván: „Ennek a korosztálynak mindig szüksége van egy pszichológusra!” Elmentem vele. Azt kérte, hogy résztvevőként legyek ott a különböző foglalkozásokon. Sok időm nem volt töprengeni. Egy ceruza és rajzlap fedezékében beültem a fiatalok közé.

A tábor időszaka alatt persze senkinek sem volt szüksége pszichológusra. Reggelenként mindenki kiválasztotta azokat az eszközöket, anyagokat, amelyekkel a nap folyamán dolgozni akart, majd csak vacsorára jöttek vissza. Egész napra egyedül maradtam a sok gyönyörűséggel. Válogathattam a ceruzák, ecsetek, különböző festékek, papírok, ollók sokaságából. Óvatosan körülnéztem, választottam, elvonultam egy bokor alá, s festeni kezdtem. Egy ilyen táborban semmi sem maradhat titokban. Az általam ügyetlennek tartott próbálkozásaimra számtalan bátorító, megerősítő reakciót kaptam a művészeti vezetőtől és a fiataloktól is. Ezen felbuzdulva miután hazamentünk, elkezdtem rendszeresen játszani a színekkel, s amikor egy kis időm volt, kipróbáltam jó néhány technikát.

Nem mondom, hogy soha nem keseredtem el, de hála Istennek, az ő segítségével nem keseredtem meg. A síbaleset után egy időre igazán helyhez kötött lettem. Szerencsére Mátrakeresztesen – ahol fakanalakat gyártanak – a leeső, már fel nem használható „csúnya fákból” mindig kaptam. Így kezdtem el a fára festést.

A Parkinson-kór arra buzdított, hogy minél jobban használjam a kezemet, gyakoroljam a finommotoros mozgásokat.
Máig is festek, ha csak tehetem.

Gajdátsy Kata